„Ennek okáért, íme, kinyújtom kezemet reád, s adlak ragadományul a
népeknek, és kiváglak a népségek közül és elvesztlek a tartományok
közül, eltöröllek, hogy megtudjad, hogy én vagyok az Úr.” (Ezékiel
könyve, 24,25/7) Azt, hogy mennyiféle pusztulással fenyegette a
moabitákat meg az edomitákat a kegyelmes Teremtő, és abból mennyit
váltott be, mind a saját bőrünkön érezhetjük magyarokként mi, akik
semmivel sem vagyunk bűnösebbek más népeknél. Csak éppen rólunk szólnak a
rettenetes fenyegetések most, a 21. században is.
Elvenni mindent, ami a miénk. Meghagyják kegyes jóságban való fohászainkat az égiekhez, aztán a földet kihúzza alólunk a nagybetűs Törvény, a más népek kapzsi törvénye, s mind a maguk javára.
„Mert Te, Uram, megáldod az igazat, körülveszed a Te jó voltoddal, mint egy pajzzsal.” (Zsoltárok könyve.) Minden zsoltár rólunk vagy nekünk szól, és mindenkinek, akit az emberi gonoszság kivetett bölcsőjéből meg koporsójából, s földjét, amelyben nyugodott, fölszántották idegenek.
„Isten, az én szabadításomra, az én segítségemre siess. Szégyenüljenek meg és piruljanak, akik életemre törnek. Riadjanak vissza. Hátráljanak meg gyalázatosságuk miatt...”
Nem mi találtuk ki a könyörgéseket, sem a zsoltárokat. Csupán az a bajunk annyi ezer év után ma, hogy a boldogság zsoltárait az apokalipszis lovai pokoli gyűlöletben szétverték lelkünkből. Számunkra, kirabolt és megalázott erdélyiek és másmilyen magyarok számára csak a fohász maradt meg a könyörgés: „Uram, szabadításomnak Istene! Nappal kiáltok, éjjelente előtted vagyok… Mert betelt a lelkem nyomorúságokkal. Hasonlatossá lettem a sírba szállókhoz, olyan vagyok, mint az elveszejtett ember.”
Zsoltárokból építünk magunknak várakat és városokat a magunk és igazunk védelmére, és szemünk előtt válnak azok haszontalanokká. Koldulunk pénzt templomokra, iskolákra, aztán jönnek mai moabiták és edomiták és más nemzetségek, hogy elvegyék mindazt, amit összehoztunk a magunk és a világ oltalmára.
Híresek voltak iskoláink, magunk tisztességét vitték világgá. Most a hatalom viszi martalékul azt, ami a miénk. Két hónapja szakad ránk a lángoló nap, miközben könyörgéseinket vetítjük az egekre. És nincs visszhangja nyomorunknak Európában. Viszi hitvány hírünket a szél, miközben a Mikó Kollégium úszik el szemünk előtt. És utána az utolsó eleven is eme tájakról.
Áldassál, emberi könny és emberi verejték. Ez lesz a vályogvetők imája.
Elvenni mindent, ami a miénk. Meghagyják kegyes jóságban való fohászainkat az égiekhez, aztán a földet kihúzza alólunk a nagybetűs Törvény, a más népek kapzsi törvénye, s mind a maguk javára.
„Mert Te, Uram, megáldod az igazat, körülveszed a Te jó voltoddal, mint egy pajzzsal.” (Zsoltárok könyve.) Minden zsoltár rólunk vagy nekünk szól, és mindenkinek, akit az emberi gonoszság kivetett bölcsőjéből meg koporsójából, s földjét, amelyben nyugodott, fölszántották idegenek.
„Isten, az én szabadításomra, az én segítségemre siess. Szégyenüljenek meg és piruljanak, akik életemre törnek. Riadjanak vissza. Hátráljanak meg gyalázatosságuk miatt...”
Nem mi találtuk ki a könyörgéseket, sem a zsoltárokat. Csupán az a bajunk annyi ezer év után ma, hogy a boldogság zsoltárait az apokalipszis lovai pokoli gyűlöletben szétverték lelkünkből. Számunkra, kirabolt és megalázott erdélyiek és másmilyen magyarok számára csak a fohász maradt meg a könyörgés: „Uram, szabadításomnak Istene! Nappal kiáltok, éjjelente előtted vagyok… Mert betelt a lelkem nyomorúságokkal. Hasonlatossá lettem a sírba szállókhoz, olyan vagyok, mint az elveszejtett ember.”
Zsoltárokból építünk magunknak várakat és városokat a magunk és igazunk védelmére, és szemünk előtt válnak azok haszontalanokká. Koldulunk pénzt templomokra, iskolákra, aztán jönnek mai moabiták és edomiták és más nemzetségek, hogy elvegyék mindazt, amit összehoztunk a magunk és a világ oltalmára.
Híresek voltak iskoláink, magunk tisztességét vitték világgá. Most a hatalom viszi martalékul azt, ami a miénk. Két hónapja szakad ránk a lángoló nap, miközben könyörgéseinket vetítjük az egekre. És nincs visszhangja nyomorunknak Európában. Viszi hitvány hírünket a szél, miközben a Mikó Kollégium úszik el szemünk előtt. És utána az utolsó eleven is eme tájakról.
Áldassál, emberi könny és emberi verejték. Ez lesz a vályogvetők imája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése