A sepsiszentgyörgyi iskoláért tüntető református lelkipásztor szerint összmagyar ügy a visszaállamosított kollégium sorsa
Politikai ügynek gondolja a Székely Mikó Kollégium körüli
bonyodalmakat Sánta Imre. A sepsiszentgyörgyi iskolát érintő román
újraállamosítási ítélet ellen öt hétig tüntető bikfalvai református
lelkésszel az ellentmondásokat, az emlékeket, valamint a hivatása és a
politika közötti kapcsolatot kutattuk.
– Mióta lelkész?
– 1998-ban végeztem, azóta sok helyen megfordultam. Bikfalván hat éve szolgálok.
– A Mikóba járt?
– Az általános iskola nyolc évét és az első gimnáziumi évemet ott töltöttem. Az úgynevezett forradalom után újraindult a felekezeti oktatás, így a kolozsvári református líceumban érettségiztem. A Mikót azonban saját iskolámnak tekintem, már csak azért is, mert megtapasztaltam, milyen az iskolaépület nélküli diáklét – Kolozsváron „megtűrtek” voltunk, egy általános iskolában kaptunk néhány osztálytermet. Nem szeretném szülőként megtapasztalni azt, hogy a gyerekeimnek nincs iskolája.
– Mit köszönhet a kollégiumnak?
– A Mikó ’89 előtt semmiben nem különbözött a többi iskolától, de a falakon belül maradt egy olyan szellemiség, amelyet a régi tanárok által oktatott nemzedék megőrzött. Nevelés terén sok többletet nem kaptunk, egy életérzés volt oda járni. Büszkék voltunk pusztán a mikós létünkre. A világnézetemet inkább a kolozsvári éveim határozták meg.
– A református egyház tíz éve kapta vissza a Székely Mikó Kollégiumot. Ezután minden rendben ment?
– Nem. Kezdettől fogva folyt a jogi hercehurca. Az épület még a visszaszolgáltatási törvény hatálybalépése előtt egy kormányrendelettel került vissza az egyházhoz. Volt egy melléképülete, amelyben annak idején tanári lakásokat tartottak fenn. Az egyház erre is igényt tartott, de időközben a lakásokat az állam mint tulajdonos eladta a – tanárok helyére beköltözött – bérlőknek. A visszaszolgáltatás után ők indították a pert, egyéni érdekből. Rosszhiszemű vásárlók voltak, mert nagyon jól tudták, hogy lakhelyük nem az államé. A történtekben persze az akkori igazgató és a – még mindig pozícióban levő – megyei főtanfelügyelő is ludas, utóbbi elsőként jelezte a kormányhivatalnak, hogy vizsgálják felül a visszaszolgáltatást. Ekkor indult meg a polgári per, amelynek végén megállapították, hogy mindkét épület jogosan került vissza az egyházhoz. Az új eljárásra, a törvények szerint, egyetlen lehetőség volt: a bűnügyi felelősség felvetése. Ez megtörtént, így az ismert ítélettel – a visszaszolgáltatási bizottság három tagjának bebörtönözésével – záruló eljárás már mint büntetőper került a buzaui bíróságra.
– Mit lehetett ebben bűnügyi szempontból megfogni?
– A feljelentők arra hivatkoznak, hogy az épület soha nem volt az egyház tulajdona…
– …mert közadakozásból épült. De ilyen alapon az összes templomot elvehetnék.
– Pontosan. Az egyház nonprofit szervezet volt és marad, minden ingatlanja közadakozásból épült. A jogot persze lehet csűrni-csavarni, de szerintem ennek az ügynek semmi köze az igazságszolgáltatáshoz: politikailag és a titkosszolgálatok által irányítják.
– Mi dolga van egy lelkésznek egy politikai ügyben?
– A lelkész szolgálata nem merülhet ki abban, hogy az adott helyi közösségben elvégzi a kötelességét, és minden marad a templom falain belül. Számomra az is fontos, hogy milyen az emberek mindennapi élete – amelyet sajnos a politika irányít. Nem állítom, hogy bele kell avatkoznunk a politikába, de közéleti kérdésekben feltétlenül meg kell szólalnunk. Nem szabad, hogy közömbös legyen számunkra az, ami a közösségünkkel történik. A lelkésznek pásztorként felelőssége van abban, hogy kimondja, amit képvisel.
– Szeptember 1-jén, az igazság napján tüntettek a kollégiumért. Előtte ön írt egy nyílt levelet, amelyben azt kéri, hogy a rendezvényt ne tegyék politikai aktussá. Ezt komolyan gondolta? Az ítélettel egy RMDSZ-es államtitkárt is leültettek.
– Azzal, hogy minden párt jelezte részvételét az igazság napján, az erdélyi társadalmon belül rég nem tapasztalt összefogás látszott körvonalazódni, mindenki belátta, hogy a Mikó sorsa az egész erdélyi magyarság ügye, mert veszélyes precedenst teremthet. Ezen azonban éket ütött, hogy – főleg – az RMDSZ próbált rátelepedni a kezdeményezésre. Rögtön politikai viták kezdődtek. Ekkor fogalmazódott meg bennem a levél, amelyben azt kértem a politikusoktól, hogy tanúsítsanak önmérsékletet, és ne silányítsák politikai kérdéssé ezt az összmagyar ügyet.
– Sikerrel járt?
– Részben. Úgy érzem, sikerült egészséges egyensúlyt találni, noha azt kértem, hogy a politikusok tartsák távol magukat a rendezvénytől.
– Most mi következik?
– Az elítéltek fellebbeztek, október 5-én lesz a tárgyalás.
– Decemberben meg a választások. Mire számít?
– Sok jóra nem. Politikai síkon oldódhat meg az ügy; úgy, hogy a választások után az RMDSZ folytatja a „valamit valamiért” politikát, ahogy ez a visszaszolgáltatásnál is történt: a vonatkozó törvény kihirdetése előtt visszaadták a Mikót, de kértek is érte valamit.
– Mióta lelkész?
– 1998-ban végeztem, azóta sok helyen megfordultam. Bikfalván hat éve szolgálok.
– A Mikóba járt?
– Az általános iskola nyolc évét és az első gimnáziumi évemet ott töltöttem. Az úgynevezett forradalom után újraindult a felekezeti oktatás, így a kolozsvári református líceumban érettségiztem. A Mikót azonban saját iskolámnak tekintem, már csak azért is, mert megtapasztaltam, milyen az iskolaépület nélküli diáklét – Kolozsváron „megtűrtek” voltunk, egy általános iskolában kaptunk néhány osztálytermet. Nem szeretném szülőként megtapasztalni azt, hogy a gyerekeimnek nincs iskolája.
– Mit köszönhet a kollégiumnak?
– A Mikó ’89 előtt semmiben nem különbözött a többi iskolától, de a falakon belül maradt egy olyan szellemiség, amelyet a régi tanárok által oktatott nemzedék megőrzött. Nevelés terén sok többletet nem kaptunk, egy életérzés volt oda járni. Büszkék voltunk pusztán a mikós létünkre. A világnézetemet inkább a kolozsvári éveim határozták meg.
– A református egyház tíz éve kapta vissza a Székely Mikó Kollégiumot. Ezután minden rendben ment?
– Nem. Kezdettől fogva folyt a jogi hercehurca. Az épület még a visszaszolgáltatási törvény hatálybalépése előtt egy kormányrendelettel került vissza az egyházhoz. Volt egy melléképülete, amelyben annak idején tanári lakásokat tartottak fenn. Az egyház erre is igényt tartott, de időközben a lakásokat az állam mint tulajdonos eladta a – tanárok helyére beköltözött – bérlőknek. A visszaszolgáltatás után ők indították a pert, egyéni érdekből. Rosszhiszemű vásárlók voltak, mert nagyon jól tudták, hogy lakhelyük nem az államé. A történtekben persze az akkori igazgató és a – még mindig pozícióban levő – megyei főtanfelügyelő is ludas, utóbbi elsőként jelezte a kormányhivatalnak, hogy vizsgálják felül a visszaszolgáltatást. Ekkor indult meg a polgári per, amelynek végén megállapították, hogy mindkét épület jogosan került vissza az egyházhoz. Az új eljárásra, a törvények szerint, egyetlen lehetőség volt: a bűnügyi felelősség felvetése. Ez megtörtént, így az ismert ítélettel – a visszaszolgáltatási bizottság három tagjának bebörtönözésével – záruló eljárás már mint büntetőper került a buzaui bíróságra.
– Mit lehetett ebben bűnügyi szempontból megfogni?
– A feljelentők arra hivatkoznak, hogy az épület soha nem volt az egyház tulajdona…
– …mert közadakozásból épült. De ilyen alapon az összes templomot elvehetnék.
– Pontosan. Az egyház nonprofit szervezet volt és marad, minden ingatlanja közadakozásból épült. A jogot persze lehet csűrni-csavarni, de szerintem ennek az ügynek semmi köze az igazságszolgáltatáshoz: politikailag és a titkosszolgálatok által irányítják.
– Mi dolga van egy lelkésznek egy politikai ügyben?
– A lelkész szolgálata nem merülhet ki abban, hogy az adott helyi közösségben elvégzi a kötelességét, és minden marad a templom falain belül. Számomra az is fontos, hogy milyen az emberek mindennapi élete – amelyet sajnos a politika irányít. Nem állítom, hogy bele kell avatkoznunk a politikába, de közéleti kérdésekben feltétlenül meg kell szólalnunk. Nem szabad, hogy közömbös legyen számunkra az, ami a közösségünkkel történik. A lelkésznek pásztorként felelőssége van abban, hogy kimondja, amit képvisel.
– Szeptember 1-jén, az igazság napján tüntettek a kollégiumért. Előtte ön írt egy nyílt levelet, amelyben azt kéri, hogy a rendezvényt ne tegyék politikai aktussá. Ezt komolyan gondolta? Az ítélettel egy RMDSZ-es államtitkárt is leültettek.
– Azzal, hogy minden párt jelezte részvételét az igazság napján, az erdélyi társadalmon belül rég nem tapasztalt összefogás látszott körvonalazódni, mindenki belátta, hogy a Mikó sorsa az egész erdélyi magyarság ügye, mert veszélyes precedenst teremthet. Ezen azonban éket ütött, hogy – főleg – az RMDSZ próbált rátelepedni a kezdeményezésre. Rögtön politikai viták kezdődtek. Ekkor fogalmazódott meg bennem a levél, amelyben azt kértem a politikusoktól, hogy tanúsítsanak önmérsékletet, és ne silányítsák politikai kérdéssé ezt az összmagyar ügyet.
– Sikerrel járt?
– Részben. Úgy érzem, sikerült egészséges egyensúlyt találni, noha azt kértem, hogy a politikusok tartsák távol magukat a rendezvénytől.
– Most mi következik?
– Az elítéltek fellebbeztek, október 5-én lesz a tárgyalás.
– Decemberben meg a választások. Mire számít?
– Sok jóra nem. Politikai síkon oldódhat meg az ügy; úgy, hogy a választások után az RMDSZ folytatja a „valamit valamiért” politikát, ahogy ez a visszaszolgáltatásnál is történt: a vonatkozó törvény kihirdetése előtt visszaadták a Mikót, de kértek is érte valamit.
Vörös Szabolcs
Közel
harmincezren gyűltek össze ma Sepsiszentgyörgy központjában, tiltakozni
az igazságtalanság, a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítási
kísérlete, Markó Attila és Marosán Tamás börtönbüntetése ellen. Az
Igazság Napjának nevezett sepsiszentgyörgyi tömegmegmozdulás helyszínére
már szombaton reggel elkezdtek bevonulni a más erdélyi településekről,
vagy Magyarországról érkezett résztvevők, mindannyian ünnepibe öltözve,
zászlókat, településtáblákat, vagy tiltakozó transzparenseket hoztak
magukkal, és sokan bizakodóan nyilatkoztak a Mikó-ügy kimeneteléről.
Tíz órakor mintegy száz személy, zsoltárokat énekelve vonult az Erzsébet
parkban lévő Mikó Imre szobor mellé, és hatalmas transzparenst emeltek
magasba, amelyen az állt: „Köszönjük Sánta Imre”. A bikfalvi református
lelkész és társai az elmúlt 57 napban tüntettek kitartóan a Mikó épülete
előtt.
Fél
tizenkettőkor megszólaltak a sepsiszentgyörgyi templomok harangjai, és
délre hatalmas tömeg foglalta el a város központját. A Székely Mikó
Kollégium homlokzatára hatalmas transzparensek kerültek, amelyek a
református egyház tulajdonjogának legfőbb bizonyítékainak kivonatait
jelenítették meg: egy 1928-ban kiadott tanügy-minisztériumi működési
engedély-, illetve egy 1948-as államosításkor a Hivatalos Közlönyben
megjelent dokumentum, amely szerint az iskola az Erdélyi Református
Egyházkerület tulajdona. A színpadon a szónokok mögött, volt és
jelenlegi Mikós diákok foglaltak helyet, a pódium előtt lelkészek serege
sorakozott föl.
Kató
Béla az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese és Antal
Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester kezdte a beszédek sorát. A két
szónok felváltva beszélt, egymás gondolatait folytatták. „Azért gyűltünk
össze, hogy együtt nyújtsuk be a fellebbezést az igaz bírához,
Istenünkhöz. Az is jelzi mekkora a baj, hogy a rendszerváltás után
először fordul elő, hogy történelmi egyházak, politikai szervezetek és
civilek együtt lépjünk fel közös ügyünkben”, mondta a püspökhelyettes.
„Amikor a spanyol parlament azt mondta, hogy nem létezik a katalán
nemzet, a katalánok tízezrei vonultak utcára”, mondta Antal Árpád, aki
szerint „ma mi vagyunk a katalánok. Nekünk kell megmutatni, hogy
létezünk, nem adjunk javainkat és megvédjük közösségünk tagjait”. Antal
Árpád leszögezte: nem csak a Mikóról van szó, hiszen az egész erdélyi
magyar közösséget ítélték három év börtönre, de legyen világos, másfél
millió magyar embert nem lehet börtönbe hurcolni, zárta beszédét Antal
Árpád.
